Nem volt egy könnyű advent - életem első egyedül töltött karácsonyára készültem. Alig néhány hónapja költöztem el otthonról, ahol sehogy sem sikerült közösen élhető életet megálmodnunk volt feleségemmel.
Pár nap volt már csak karácsonyig, mikor Dani megjelent nyomorúságos medvebarlangom kapujában. Kezében egészen pici karácsonyi csomag - talán egy könyvjelző, vagy toll, ha elférhetett benne.
Emlékszem az arcára… a kicsit szemérmes, de a meglepetést váró titokzatos mosolyra.
No, volt is meglepetés szenteste! - kicsiny vasuti tartálykoncsi, és egy hosszú egyenes sin került ki belőle.
Z méret!
Az eddig csak hírből ismert, egzotikusan apró kisvasút, amolyan “Danis módon” gondosan kartonlapra aplikálva. Rajta kis rajz: a még mindig kisgyerekes, ákom-bákom betűi magyarázzák, hogyan szokta terepasztalba építeni ezeket a vágányokat.
A következő évben egy szemafort és egy alagút-portált kaptam tőle.
Csak magamban röstelkedtem - a tavalyi ajándék még mindig a szekrény mélyén várta, hogy elindíthasson a modellezés útján.
A harmadik évben aztán magamra hagyott - nagyon.
Itt hagyott bennünket.
Mindannyiunkat, végleg, és mi kétségbeesetten kapaszkodtunk mindenbe, ami maradt utána.
Az igazi Danit, a lényeget mégsem sikerült vitrinbe zárni - csak szívünkben őrizhetjük, hiába tudjuk, hogy az is megáll, elmúlik egyszer… és akkor mi marad.. .?
Azért azt a kartoncsíkot máig őrzöm.
Az egy szál egyenes vágánynak apró diorámát terveztem.
Egy Tőle örökölt fakorongra épült, amit még Petitől kapott edény-alátétnek. Verőcei házunk és környéke jelenik meg rajta, amit olyan nagyon szeretett.
A völgyben öreg vasút. .. rajta apró gőzmozdony húzza azt az első tartálykocsit.
2014.08.28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése